7. jelenet: A Bellaria erkélyén, Bécsben

Lucheni: 1869. május. A Burgtheaterben tett látogatás után Sophie a Bellaria erkélyén élvezi a friss éjszakai levegőt. Elszunnyad a könyv felett, amit olvas – teljesen váratlanul éri fia látogatása.

F. József: Mama, mért nem érti meg, hogy ezzel ön csak árt?

Minek űzi ellenem e rémes praktikát?

Mit se bánja házasságom – menjen csődbe csak!

Hagyja abba intrikáit!

(Sophie feláll és Ferenc József arcába néz)

Sophie: Fiam!

Mondd, ily nagyot hogy tévedhetsz?

Nem én vagyok, ki tönkretesz!

Orrodnál fogva ő vezet, rajtam így bosszút áll -
milyen szégyen!

F. József: Üres vád!

Sophie: Harcom van véle – s kérded, mért?

F. József: S vélem!

Sophie: Mert itt a császárság a tét!

F. József: Nem hiszem!

Sophie: E nőnek birka vagy csupán!

F. József: Voltam én mással, higgye el, nincs különb!

Sophie: Ám egy császárnénak illik F. József: Ön bántana,
fényes példát adni mindig! és örvend, ha árt,
illik önfeláldozóan de többé
élni értünk! nem kelt köztünk viszályt!

Sophie: Viszályt? Istenem, itt sokkal többről van szó!

F. József: Én megszoktam, hogy önt szolgálom,
de többet ér a boldogságom!

Ön bármit tesz,
én hozzá tartozom!

(Ferenc József kimegy)

Sophie: Ezt érdemlem, mondd?

Hálád ennyi volt?

Tőlem kaptál mindent -
életed, s trónt!

Nem volt könnyű ám,
s nem sok haszna lett
jégnek lennem, s kőnek
érted, s ellened!

Mindent elhagytál -
látsz majd szörnyű bajt,
és ha késő lesz már,
akkor értesz majd! Értesz majd!

(Lassan kialszik a fény, változik a szín)