Mint Te(repríz)- Erzsébet és a másik világ
Mint te (repríz)
11. jelenet: Korfun, egy villa erkélyén
Elisabeth: Ó, a lelked itt van vélem, érzem, jöjj hát!
A sors, te kóbor szellem, hozzám hajt!
Hiszen az vagy, Heinrich Heine, aki nyugtot rég nem lát!
Jöjj, súgj meg nékem csak még egy dalt!
Tudod, most is vár a toll, s a tinta csak miránk…
Max szelleme: Itt nincs több dal!
Elisabeth: Apa? Te vagy az, sejtem én már!
Együtt: Versek közt az élet szebb volt – lázas vágta, száguldás!
Elisabeth: Én is csak erre vágytam rég!
Max szelleme: Sisi, nem tudom, hogy mért a holtakkal beszélsz?
Elisabeth: Nem ismerek erre senkit, aki élő!
Max szelleme: Ez a rossz cinizmus elzár mindentől!
Elisabeth: Nos, ezt teszi a sok idomítás!
Max szelleme: Úgysem gondolod, hogy ettől most majd rád szabadság vár!
Elisabeth: De minden undorít!
Max szelleme: Hát nem vágysz-e rá, hogy boldog legyél?
Elisabeth: Minek az öncsalás, mondd?
Max szelleme: De te mindig éltél bátran, meg nem hátráltál!
Elisabeth: Az emberek arca egyre csak ijesztőbb!
Max szelleme: De te életedben nem fogadtál szót!
Elisabeth: Így a jó!
Együtt: Élnék, mind szabad cigányok, ahogy egy vidám zenész…
Elisabeth: …de már túl késő!
Max szelleme: Adieu, Sisi!
Elisabeth: Szívem, mint kő – nem lettem, lásd, hozzád illő!
|